Ajtócsukódás. Földre hulló kabát. Mélyet sóhajtok, majd nadrágom legeldugottabb zsebéből kis átlátszó tasakot halászok elő.
A zacskóban Hofmann doktorúr látszólag békésen kerékpározik. Nyugodtan lélegzik a perforáció szélén. Agyamból számtalan kis kar nyúl ki érte, birtokolni akarnak mind.
Ülök a fotelban, arcomon végtelen elégedettség. Pillantás az órára. Most már mindjárt itt az idő.
Kezdődik. – gondolom, és tovább hallgatom a szürreális csendet. Csak az óra ketyeg. Először egyenletesen. Később, ahogy az idő lelassul, a ketyegés is szabálytalanná válik. Fél órán belül komikus zenévé alakul át, és nevetni kezdek. Karomra nézek. Kitagadó ereim hirtelen kúszónövényként tekergőznek a bőröm alatt. Igazi zenét teszek föl. Mikor fölkelek a barátságos fotelből, a tér lágyan hullámzani kezd. Ismerős érzés. A zene elkezdődik, a kedves krémszínű fotel azt kéri, üljek vissza. Ellenállok neki.
Ébren álmodom.

A padlóra fekszem, nem zavar, hogy megbántom a fotelt. A szoba is szeret. Már nem is szoba, hanem tágas csarnok, a plafon kilométerekre nyújtózik. Mint egy hatalmas, folyamatosan változó méretű anyaméh. Most már lélegzik is. Ütemesen húzódik össze, majd nyúlik meg újra, lenyelem a két és fél papírdarabot. A zene lüktet, a padlón végigrohan a basszus gyors egyenletes szívverése. Látom a visszaverődő hangokat. Rezonálva csapódnak ide- oda, sokat elnyel belőlük a testem, ami mostanra egybeolvadt a padlóval. A bőröm is felvette a mintázatát, amiben apró üzenetek bújnak meg, csak nekem címezve. Apró karcolások, kopások, mind mestermű, nem a véletlen hozta őket létre, hanem valami, ami azt szerette volna, hogy nézegessem őket.
Mindennek van értelme. Egy tizedmásodpercre megértem a világegyetemet, a következő pillanatban már nem emlékszem rá. A hangok táncolnak körülöttem, sosem hallott motívumokat mutatnak meg magukból..
Telefon csörgés. Súlytalan utazás a kagylóig. Termetes kezem felemeli az apró kagylót, a másik végén valakik beszélnek valamiről. Ismerős hangok. Gyorsan és rejtjelezve kommunikálunk.
- Tudunk találkozni két percre? – kérdezi a hang.
- Kettőre? Akkor a szokásos helyen.
Már várnak. Ők is szórakozni akarnak.
Az élet nem áll meg. Magamra öltöm a kabátom, a cipőt majdnem elfelejtem. Az ajtót villámgyorsan bezárom magam mögött. A lift a nyolcadikról évezredek alatt visz le a föld szintjére. Van időm minden horzsolását, feliratát, atomját átböngésznem. Lent megsárgult öreg arcok vártak az érkezésére, mintha itt öregedtek volna meg. Hangosan lélegeznek, szinkronban, mintha valami rejtett kommunikáció zajlana agg tüdőik között.
Megérkezem a buszmegállóba. Magamban mosolygok. Idefelé, majdnem az összes parkoló autó rám kacsintott a fényszóróival, némelyik még el is mosolyodott a hűtőrácsával. Visszamosolyogtam rájuk.
Elképesztő lény közelít felém hangosan. Bőre kék, formája ormótlan szögletes, homlokán szám jelzi munkáját. Fáradt fényt sugároznak bamba szemei. Kegyesen megáll előttem, kinyitja kopoltyúját, és beenged üreges testébe. Kedves lény. Sajnos azonban bugyuta. Mást is beengedett, gonosz álnok pillantású embereket, akik mind rosszindulatúan bámulnak, csak engem, egyfolytában engem. Sejtenek valamit?
Nem törődöm velük, leülök.
A kék óriás hangoskodva, méltatlankodva bezárja kopoltyúit, és szigorúan nekiindul. Útközben kibámulok bordái közti átlátszó membránján. Az ősz esti fáiról piros levelek integetnek. Kint szél fütyül. Visszaintegetnék, de a gonosz majmok bizonyosságot nyernének állapotomról.
Megérkezem. A kék busz kiköp magából. Elindulok a megbeszélt helyre. A fák ágai között végigrobog a hideg szél. Kegyes hozzám. Engem nem fúj. Megszeretem a szelet. A távolban már látom a vevőket. Ketten vannak. Két fekete alak. Üdvözölnek. Visszaköszönök. Az egyik, a virsli ujjú disznóképű dagadék, röfögve felröhög.
- Mi van öcsém, szét vagy esve? – kérdezi. – Akkora a pupillád, mint egy dinnye.
Tovább röfög, nem válaszolok, a másik fickó az én emberem. Kis patkányképű fazon, kezében rongyosra gyűrt pénz. Odaadja, cserébe kis alufólia csomagot pacsizok a kezébe. Bontogatni kezdi, a malac figyeli minden mozdulatát. Pár pillanat múlva elégedetten vigyorognak. Tetszik nekik. Leülünk egy sötét padra, ahol a patkány szerint nem fúj a szél.
Elmosolyodok. Nem tudják, hogy a szél azért nem fúj, mert lepaktáltam vele. Elnézem, ahogy az anyag dohánnyal keveredik, szép sima fehér papírba csavarodik, majd meggyúl. A dagadt arcán az első slukk után nyugalom és szépség terül szét. A patkányképű is lehunyja szemét. Elégedett vagyok. Pár perc múlva zsibbadt nevetgélés.
Szegény dagadt – gondolom – biztos a drogba menekül, mert nem tudja elviselni, hogy az emberek lenézik súlya miatt. Szegény. Szerencsére én nem menekülök. Én szórakozásból teszem. Nekem nincs mi elől menekülni. – bizonygatom.
Megszeretem a dagadtat egy hosszú percre.
Kézfogás, búcsúzás, hazatérés. Otthon Lakás- barátom magánya fogad. Üdvözöl. Nem vagyok magányos. Egyedül akartam lenni. Emberbarátaim ma nem tartanak velem az Utazásomon. Az üzlet után megint gyerek vagyok itthon. Kimegyek vizelni. A vécében, a csöveken át emberek kiabálását hallom. Megyek fürdeni.
A kádban a víz csobogása varázslatos erdőbe repít. Már nem a kádban ülök. Nagyon magas, karcsú fák veszik körül a melegvizű tavat, amiben ülök. A szélén békák zenélnek, a sötét aljnövényzetben tücskök csevegnek a mindennapi életről. Kiszállok a tóból, és elindulok az éjszakai fák közé. A sötét, megérinthetetlen fák között meztelen nők bujdosnak, nevetgélnek.
Elzárom a csapot, és elnyúlok a forró vízben. Hirtelen felszabadultan nevetni kezdek: sokadmagammal vagyok. A fejemben ezernyi ember hangját hallom, valahogy mind a sajátom. Lassan kevesebben lesznek. Az egyik hangom a nevemen szólít, azt kérdezi nem akarok-e rágyújtani. Egy másik én komolyan beszélget harmadik énnel. Majd valaki a hátam mögül a fülembe súgja:
- Ma meg fogsz fulladni.
Feleszmélek a kábulatból, és villámgyorsan hátranézek. Nincs ott senki. A zöld csempe mögül kellett, hogy jöjjön. Gerincemet félelem rohanja le.
Gyorsan kiszállok a kádból, és nagyon halkan, nagyon óvatosan megtörülközöm. Nehogy meghallják. Valakik. Lábujjhegyen a szobámba osonok.
Nagyot sóhajtok. Ez csak hallucináció - nyugtatom magam – mikor hirtelen lépéseket, és suttogást hallok kintről, az előszobából. Mozdulni sem bírok. Nem vagyok ura a testemnek. A motoszkálás erősödik, bármikor megpillanthatom őket a résnyire nyitott ajtóban. Csend.
A nyílást figyelem.
Hosszú percekig hangos csend. Sehol semmi nesz. Valami nem stimmel. Valami hiányzik. De mi?
Megvilágosodom. Túl nagy a csend. Nem lélegzem. A tüdőm leállt. A gerincem ropog. Átkarolom magam, nincs is tüdőm. Bőröm valami masszává vált, és kezd az ujjaim között lefolyni. Remegni kezdek. Lekuporodom a padlóra, és várok.
Kezdek bebábozódni. A hátamon a bőr kitágul, és takaróként befedi a testem. Meleg lesz. A csontjaim fájnak. Minden egyes csontom. A térdem morzsolódik, a bordáim repednek, a gerincem ropog, a koponyám zúzódik, az ujjaim porladnak. Csonttalanná válok.
Bebábozódtam.
Megnyugszom. A csontjaim zaja abbamarad. Egyenletesen lélegzem. Szemeim nyitva, mégsem látok semmit, csak a belső szerveimet. Pulzálnak. Ereimben fekete vért látok lüktetni. Távolról ismerős hangot hallok. Nem ismerem föl. Várok. A hang keresztültör a hideg zúgáson, fölismerem, a telefon az.
Összezavarodva kelek föl a szúrós szőnyegről, lassan kimegyek és fölemelem a kagylót. Apám az. Hangja vidám, és ismerős. Megörülök neki. Elmondja, hogy keresett már, de nem vettem fel. Mond még valamit, de csak a hangjára figyelek, a beszédére nem. Hazugságot erőltetek magamra, megmondom, hogy majd másnap visszahívom, mert nagy társaság van itt és nem alkalmas az idő.
Letesszük a kagylót.
A szoba kinevet, a fotel lenéz. Lelkiismeret furdalásom van. Cserbenhagytam az apámat. Biztos ő is egyedül van. Most biztos szomorúan tér vissza esti teendőihez. Józanság nyilall belém pár percre. Elképzelem, hogy főz, megvacsorázik, aztán olvasgat. Látom magam előtt. Összeráncolja szemöldökét, szemüvegét feljebb tolja, a rádió mellette sercegve beszéli el a híreket.
Fel akarom hívni, de tudom hogy beszédem összefüggéstelen és zavaros lenne. Meg akarom neki mondani, hogy nincs itt senki és hazudtam az imént. Megkérdezné miért.
Inkább az órát nézem. Lassan ketyeg. A másodpercek telnek, és látom, ahogy a mutató megáll, majd több másodperc múlva újra elindul. Láttam az órát késni. Nem hallucinálok.
Csak másnap, késő reggel alszom el, miután elhatároztam, hogy ma sem megyek iskolába.
Nem álmodom.
Délután felébredek, testem zsibbadt, nehéz, agyam villámgyorsan jár. Telefonálok. Egyik haverom átjön. Nem beszélgetünk, csak miután újra előhalásztam nadrágom legeldugottabb zsebéből a kis átlátszó zacskót, és újra, most mind a ketten fogyasztunk Hofmann doktorúr kerékpár-mintás képeslapjából.
Megint otthon vagyok.