Toma barátommal horrorfilmekről beszélgettünk, arról hogy mennyire nincsen jó horror film, amolyan igazi, a nagybetűs Félelmet átéreztetni akaró horror. Ha meg létezik, már thrillernek hívják, lásd Stanley Kubrick Ragyogása, és így tovább.

  

  

Aztán ajánlott egy filmet, a Låt den rätte komma in című svéd filmet (angolul Let the Right come in, magyarul meg Engedj be - vagy valami ilyesmi). Toma szerint sem horror, csak vannak benne félelmetes jelenetek - gondolom így akarta megnézetni velem. Valójában egy csodálatosan szép, lenyűgöző drámáról van szó.

Hát csupa ilyen rettentően új könyvet olvasok. Vonnegutot megszerettette velem Morta nevű ismerősöm, azóta olvasgatom a könyveit. Mármint Vonnegut könyveit. Ez a mű azért különösen érdekes számomra, mert arról a Rabo Karabekian nevű, sosem létezett festőről szól, akinek én "megfestettem" ide a blogomra a sosem létezett képét, a Szent Antal megkísértése címűt.

  

Akkor direkt körbenéztem a neten, hátha valaki már megfestette, de sehol sem találtam. Azóta mióta én megcsináltam már bőségesen találni, még a wikipédián is, és örömmel vettem tudomásul, hogy az én képem után születettek. 2008. május 8-án lett oda feltöltve, én pedig 2008. március 21-én, 04:16-kor raktam fel. Hehe. Első. Nagylelkűen fel is rakta a szerk. a freeblog főoldalra, ami a legfaszább elismerést jelentette. Kösz érte!

  

Ahogy elnéztem az én képem a leghűbb a Bajnokok reggelije c. könyvben megjelent eredeti Vonnegut rajzhoz. Mert az a sáv, az egy fényes szalag, az a zöld az hawaii zöld.

  

Na szóval:

  

A Kékszakáll tehát az öreg Rabo Karabekian, az örmény származású absztrakt expresszionista festő önéletrajzi naplója. Rendkívül egyszerű a történet, meg a vezetése is, a valódi értéke számomra az, hogy átszűrődik rajta Kurt Vonnegut világlátása. Ami már akkor is értékes lenne, ha valaki azt egy kalapnyi szarban adná közzé. De a könyv jó. Szokásos fekete humor, iszonyú cinizmus, és mögötte mégis ott a humanizmus, a II. világháborús élmények, csapongó történet-vezetés.

  

Rabo Karabekian, Paul Slazinger, Circe Berman, Marilee Kemp, Terry Kitchen és a többi sosem létezett Kékszakáll szereplők valahogy csak félig nem léteznek. A figurákban nincs semmi mesterkéltség, nem írói bábok, hanem valódi, hús és vér és lélek népség.

  

Senki sem tudott úgy húst, vért, és lelket ábrázolni, mint Dan Gregory.

  

Érdekes módon, a valójában meglehetősen keserű életű főszereplő életét olvasás közben nem találtam szomorúnak és kudarcokkal telinek, Vonnegut tökéletesen tárgyilagos és vidám módon közli a festőként, férjként és apaként csődöt mondott ember történetét. Rabo Karabekian nem is méltó sajnálatra. A könyv utolsó 4-5 oldala mámoros kábulat, az utolsó mondat pedig katartikus és megnyugtató.

  

Remek könyv, egyre jobban elmerülök Kurt Vonnegut agyában.

Rég szemezgettem ezzel a Tideland című filmmel, Alice csodaországban pszihotikus verziójával. Végül tegnap papagáj-kaja és homok vásárlása után megvettem a filmet, Té úr tudattalan buzdítására. Megérte, kliséktől mentes különös, nagyon különös film ez.

  

"Nagy utázásra indulunk" - vallja be a film rögtön az elején a módosult tudatállapothoz való viszonyát.

  

Noah (Jeff Bridges) az apuka, és a kis Jeliza-Rose (Jodelle Ferland) a kislány, viharos gyorsasággal a nagyi elhagyatott, semmi közepén álló viskójába költöznek, ahol kezdetét veszi az Utazás.

  

Jeff Bridges, a gyerekes, narkós papa nemsokára örökig tartó vakációzásra indul heroin komája társaságában.

A nagyon magányos Jeliza-Rose ekkora már teljesen elmerült saját fantázia-világában, ahol legjobb barátai a testükről letépett, ujjra húzható barbie fejek, és mellettük sosincs egyedül. Később megismerkedik a különös preparátorral, Del mamával, aki retteg a méhektől, és egészen újszerűen értelmezi a keresztény "feltámadás" fogalmát. Van neki egy értelmi fogyatékos öccse is, aki szintén saját kis világában él, és hamar megszeretik egymást Jeliza-Rose-al. A színpad adott és mi egyre mélyebbre jutunk a nyúl üregében...

  

Le a kalappal a kis Jodelle Ferland előtt, remek színésznőnek bizonyult a kislány. Végig rettegtem tőle, hogy valami pedofil perverzió áldozatává válik, és a film az így gondolkodó nézőknek is tartogat egy meglepetést:) Nem történik vele gusztustalanság, de az a meglepetés, nagyon érdekes. Meg voltam győződve egy dologról, ami végül téves meggyőződésnek bizonyult. Ez pedig mesteri illúziókeltés.

  

Remek, elgondolkodtató, idegeket felkavaró film, és nagyon titokzatos. A rendező Terry Gilliam volt, aki a Félelem és reszketés Las Vegasban c. mesterművet is vászonra vitte. Aki látta azt a filmet, tudja milyen idegállapotra számíthat a Tideland esetében is.
 

Különlegesen nehéz összeszednem a gondolataim erről a filmről, nemhogy szavakba formálnom. Pedig a szavak embere vagyok.

Novemberben jelent meg a DVD a budapest film gondozásában, a kultúrsokk nevű projekt keretén belül (1990 HUF) . Csak ajánlani tudom. Aki szereti a Valódi Szürrealizmust (tehát nem a Salvador Dalí rajongók) annak mindenképpen kötelező darab.

  

Megnéztem a Motel c. filmet. Csalódást vártam, de nem az lett. Az ekkora marketinggel bíró filmek általában ócskák, legalábbis ezt vettem észre.

  

A film arról szól, hogy 3 ellenszenves amerikai tuskó Európában szex-kalandozik, így a film eleje tele van csöcsökkel, seggekkel, úgyis nagyrészt a hímeket érdekli a horror:) Na, ez a három tuskó elkalandozza magát Szlovákiába, ahol is a film játszódik. Elméletileg, mert a filmet Krumlovban, Csehországban forgatták, de mit érdekli ez az az amerikaiakat, messze van, szart se izgat pontosan hol.

  

Szóval megszállnak egy motelben ami túl későn lesz gyanús nekik. Ekkorra már izgatottan vártam, hogy minél kegyetlenebb módszerekkel végezzenek a három balfasszal, és lőn.

  

Nem, nagyon akarom lelőni a film poénját, hátha meg akarja valaki nézni, de a lényeg hogy a séma az "unatkozó milliárdosok játékai" lesz.

Mégis egész eredeti a sztori.

  

Mikor elkezdődik a zugvérengzés megsajnálja az ember még a főszereplőt is, akit olyan szívesen láttam volna kampóval a szájában még a film első fél órájában. Hiába no, humanizmus... Aztán még drukkoltam is neki. Jól összeválogatták a filmbe a "rosszakat" is. A no-name verőemberektől elkezdve a nácis, germán pszihopatán keresztül a képen látható jámbor, melák "Hentesig", mindegyik fokozza a hangulatot.

  

A film a hentelős horror kategóriájába esik, de az erőszak valahogy nem olyan hatásvadász benne: egyetlen jelenettől (egy szemgolyó-kilógós, hegesztőpisztolyostól) eltekintve, az erőszak a borzongást élményét növeli, nem a "fú de komoly ahogy ömlenek a belei kifele, tök botrány" hatásért vannak.

  

Azt nem értem, hogy miért Szlovákiát választották helyszínnek, mikor még Ukrajna meg Szerbia is jobban hasonlít a film által közölni kívánt hangulathoz, és még keletebbre is van, és még szegényebb országok is. Pláne hogy Csehországban forgattak. No mindegy. Kényelmesebb volt biztos.

Összegezve: meglepően jó filmnek találtam, izgalmas, néhol nyomasztó, néhol még a nagybetűs Félelmet is felébreszti néhány másodpercre, de persze a legfőbb motívum a vérgőzös mészárlósdi, de azt stílussal és jól sikerül hangulattal mutatja be.

  

Aki még nem látta és szereti a horrort vagy az ahhoz hasonlító filmeket, annak erősen ajánlom, teljesen jó, élvezhető alkotás. Az IMDb-n majdnem 6 pontot ért el a 10-ből, 41.000 szavazattal. Én 7 pontot adok rá. 

  

Elolvastam az 1999-ben a nagymamámtól karácsonyra kapott  Mikszáth Kálmán: Magyarország lovagvárai című könyvét. Jó sokat kellett várnia a derék  Mikszáth uramnak, míg kezembe vettem csodás kötetét, de a célját (ha volt neki egyáltalán) elérte: felkeltette érdeklődésemet a régi hely-regék iránt.

  

Szokásos ízes stílusában nem csak (sőt, főleg nem) a száraz történelmi tényeket ismerteti, hanem ezen régi, romos várakhoz tapadt népi regéket, mondákat, legendákat meséli el. 

  

Mátyás király elmés tréfái, Csicsóvár lázárja, a székely Gúnyvár, amit János Zsigmond a székelyek csúfolására építtetett, Drégely vára, amit leonidászi hősiességgel védett a derék Szondy György, Beckó, az udvari bolond vára, a csejtevári leánygyilkos: Báthory Erzsébet története, mind fellelhetők lapjai között.

  

Engem egyedül a néha hosszúra nyúló "mikor ki volt a vár gazdája" részek untattak, valószínűleg Mikszáthot sem érdekelte túlzottan, néha érezhető, hogy alig várja, hogy belekezdhessen a "lényegbe" a nép által kiszínesített történetekbe, és az ingatlan tulajdonosokat csak a várak története iránti tiszteletből sorolja fel.